[MaFLA] Vajda Mihály 1935-2023

[Laczkó Sándor]

Vajda Misu 1935-2023
A Magyar Filozófiai Társaság megemlékezése Vajda Mihályról.
Írta Gyenge Zoltán.

Lehetne az életrajzi adatokat sorjázni. De minek? Nekünk, akik ismertük, 
Misu többet jelentett, mint egy Wikipédia szócikk, egy akadémikus, 
professzor vagy jelentős tudós stb. Ő is azt mondaná: minek?
Amikor nemrég a Magyar Filozófiai Társaság díjátadóján beszélgettünk, 
eszembe jutott, hogy 2017-ben a társaság elnökeként én adhattam át az 
életmű díjat Misunak. A díjat a társaság akkor alapította, és az 
elnökség minden vita és ellenszavazat nélkül elsőként Vajda Mihálynak és 
Heller Ágnesnek ítélte. Mindketten kaptak életükben több elismerést, 
mégis azt mondták, hogy ez számukra a legkedvesebb, mert ezt a hazai 
szakma adományozta.
Aztán Ági rá két évre hirtelen elment. Misu pedig most. Nem véletlen, 
hogy kettejükről együtt szólok, hiszen életük számtalan szálon kötődött 
egybe, aztán külön, majd egybe, és megint csak külön, de soha nem 
távolodva el attól az eredeti közegtől, amit a Budapesti Iskola névvel 
szoktak illetni.
Misut csaknem negyven éve ismerem. Láttam, hogy csinál szinte a semmiből 
Debrecenben filozófiát, hogy gyűlnek köréje egyre többen a tanítványok, 
jelennek meg szellemi környezetében kiváló újságok, milyen energiával 
veti bele magát az ideológia fogságából kiszabadulni látszó filozófiai 
életbe. 1990-ben volt alkalmam Bécsben vele először hosszan beszélgetni. 
Ő egy izgalmakban nem bővelkedő Husserl konferencián volt, én egy 
izgalmakkal ugyancsak nem bővelkedő ÖAAD ösztöndíjjal az egyetemen. Nem 
illett a szürkén elegáns, és unalmasan konzervatív professzori közegbe. 
Holott a kisujjában több volt Husserlről, mint a komoly tudós 
embereknek. Rendesen szét is trollkodta a konferenciát kiállhatatlan 
viselkedésével – ezt egyik könyvemben már megírtam. Olvasta, nem 
tiltakozott, csupán annyit jegyzett meg: állításommal szemben volt rajta 
nyakkendő. Szerintem nem.
Misu ember volt, tetőtől talpig, egyenes és tisztességes. Amikor 
elkezdődött a filozófus-hajsza, nem értette a helyzetet. Tudta, a 
többiekkel együtt, tönkre akarják tenni, és igazán az fájt, hogy polgári 
tisztességét vonták kétségbe. Azt hiszem nem a politikai vetülete volt 
szörnyű számára, hanem a szakmai oldal néhány nyomorult 
„árnyékegzisztenciájának” (Kierkegaard) az árulása. Szerencsétlenek, 
egykor a nyomában lihegve próbáltak naggyá lenni, aztán amikor alkalmuk 
adódott, „bátran” hátba döfni.
Szabad volt.  Rá csak korlátozottan volt igaz Kant mondása, miszerint 
„sok olyasmit gondolok, (...) aminek kimondásához sohasem fogom venni 
magamnak a bátorságot; ám sohasem fogok olyat mondani, amit nem 
gondolok.” Azt hiszem ő bártan kimondta, amit gondolt, nem érdekelték a 
következmények.
A filozófia szenvedélye volt, tegyük hozzá: a filozófia éppen az, amit 
szenvedély nélkül nem lehet csinálni. A filozófia veszélyes, mert 
gondolkodás, azt nem szokták szeretni, a filozófus nevű lényt sem, mert 
szabadon gondolkodik, ha megátalkodott, akkor kételkedik és kérdez, 
egyszóval idegesítő fajzat, a tömegember számára leginkább. Hegel, aki 
meglehetősen joviális tanár volt és nem egy lázadó szellem, mintha 
elvesztené ataraxiás nyugalmát, amikor azt mondja: „a filozófia 
természete szerint ezoterikus, egyáltalán nem a csőcselék számára 
készül, és nem is alkalmas arra, hogy a csőcselék számára fogyaszthatóan 
készítsük el.” Ezzel tehát ne is foglalkozzunk. A barátok és a 
tanítványok között érezte jól igazán magát, bár egy ideje nem teljesen 
egészségesen, de mindenhol ott volt szinte az utolsó pillanatig, ahol ők 
jelen voltak. És most ez nagyon hiányzik, mondanám: piszkosul hiányozni 
fog.
Misu szabálytalan volt, amennyiben nem is akart szabályt követni. Ő adta 
a szabályt, komolyan, csendesen, és néha kiabálva. Például: „nagyon jó a 
kérdés, csak fogalmam sincs, mi a válasz”. Esetleg: „mit tudom én!” 
Vagy: „azért, mert csak!” Akadémiai székfoglalójában Sade márki 
apropóján röpködtek a frivol kiszólások, hogy még Arany János is csak a 
bajuszát csavargatta volna. Nem volt hajlandó igazodni a „fősodorhoz”, 
beállni bármilyen sorba, ment hát előre a feje után, aztán őt kezdték 
egyre többen követni. Kikerülhetetlen volt – bárhol és bármikor, ha 
megjelent.

Bízzunk abban, hogy ott van már a többiekkel, Heller, Fehér és Márkus 
társaságában, rendel egy pohár kadarkát vagy whiskyt, miközben Ági a 
fehér borra esküszik, hisz az antihisztamin ugye? Miközben ő már tudja, 
amit Szókratész csak sejt, hogy ti. ha ez az egész csak elköltözés innen 
egy másik helyre, és ott vannak mind az egykori barátok, akkor „mi 
lehetne nagyobb jó, bírák?” Igen, akkor ott van Ági, Fehér Feri és 
Márkus. Meg persze Gyuri bácsi. És lehet kezdeni mindent elölről, mert 
ugye a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet. Misu most 
jellegzetes mozdulattal megigazítja a haját, érces hangon megszólal: 
„Heller Ágnes Olga, te most hallgass!” – és nevet, azon a nagyon 
szerethető, jellegzetes hangon. És mesél, egyre csak mesél szép meséket 
Napnyugatról.
Rendben, Misu, elismerem, lehet, hogy volt rajtad nyakkendő. Azzal vagy 
anélkül rohadtul fog mindannyiunknak hiányozni az a bátor és 
nyughatatlan szellem, ami te voltál – ami te vagy.