[MaFLA] Búcsú Jimmytõl - Kelemen János (1943-2024)

[Tamas MIKLOS]

Kedves Kati,

kösönöm hogy elküldted.

Kedves Huo,

nagyon szépet írtál. Az alkalom elszomorít. 

Minden jót

Tamás

From: "Katalin Farkas (Farkask at ceu.edu)" <Farkask at ceu.edu>
To: "mafla at listbox.elte.hu" <mafla at listbox.elte.hu>
Date: Tue, 6 Feb 2024 13:49:40 +0000
Subject: [MaFLA] Búcsú Jimmytõl - Kelemen János (1943-2024)

Tisztelt Kollegák, 

Az MTA Filozófiai Bizottsága Huoranszki Ferenc írásával búcsúzik a 
pár napja eltávozott Kelemen Jánostól. Az írás elérhető az MTA 
honlapján, és  alább is megosztom.

Üdvözlettel
Farkas Katalin, elnök, MTA Filozófiai Bizottság

______________________________________________
Búcsú Jimmytől
Huoranszki Ferenc 

Kollegánk, sokunk szellemi mentora és közeli barátja, Kelemen János 
egyetemi professzor, az MTA rendes tagja, de leginkább mégiscsak Jimmy, 
2024 januárjának utolsó napján távozott közülünk. Régóta tudtuk, 
hogy nem teljesen egészséges. Talán nem olyan régóta, mert ő maga nem 
verte nagy dobra, de néhányan azt is tudtuk, hogy súlyos beteg. De aki 
személyesen ismerte őt, az azt is tudta, hogy hozzáállását a világ 
dolgaihoz mindig is áthatotta a bizakodás és a remény. Ezért is nehéz 
most elfogadni, hogy már nincs remény újra látnunk őt.

Nehéz lenne akárcsak röviden is felsorolni mindazt, amit a filozófiai 
szakma és általában a magyar kultúra Jimmynek köszönhet. Ha csak 
annyit mondanánk, hogy egyike volt a legnagyobb műveltséggel és a 
legátfogóbb látásmóddal rendelkező magyar bölcselőknek, keveset 
állítanánk. Először is, mert nem csak filozófus volt, még ha mi, 
filozófusok, elsősorban mindig is filozófusként fogunk rá emlékezni. 
Másodszor, mert nem csak egy volt a legnagyobbak közül, hanem sok 
tekintetben teljesen egyedülálló, még ha ezt ő maga szerénységből 
talán nem is érezte így.

Közismert tény, hogy a szellem emberétől sajnos nem idegen a gőg, és 
nem tagadhatjuk, hogy a karakter e kórsága nem ritka jelenség a 
filozófusok körében sem. Jimmy ebben a tekintetben is különleges 
személyiség volt. A magyar akadémiai élet hektikusan változó, a 
stabilitást mára teljesen nélkülöző szervezeti világában volt ő 
minden, ami az évek során lehetett, még ha nem is feltétlenül akart 
lenni: tanszékvezető, intézetigazgató itthon és külföldön, 
pályázatok vezetője és bírálója, ilyen, olyan, amolyan egyetemi és 
akadémiai bizottságok tagja vagy épp elnöke. Egy valami azonban soha nem 
volt: intrikus.

Természeténél fogva képtelen volt arra, hogy bárkit lenézzen, vagy 
hogy önmagát mások fölé helyezze. Az sem érezte magát mellette 
kellemetlenül, aki nem tudta felmérni, hogy egy műveltségben, tudásban 
felette állóval beszél, és az sem, aki tisztelettel közeledett felé. 
Ha úgy tetszik, nem szavakban vagy kötelességből tekintette 
embertársait egyenlőnek, hanem természetes habitusánál fogva. A 
moralizálást nem sokra becsülte, a közvetlen emberi viszonyok, a 
barátság viszont nagyon sokat jelentett számára. Az általa írt 
tudományos munkák számát talán csak barátai száma haladta meg, és 
erre mindig is büszke volt.

Ez a habitus intellektuális attitűdjéből eredt. Mindenkiben és minden 
műben a szellem értelmes megnyilvánulását próbálta felfedezni. Persze 
nem értett mindennel és mindenkivel egyet, de soha nem azt kereste, hol 
lehet belekötni abba, amit a másik állít, hanem hogy hogyan lehet annak 
értelmet adni. Az érdekelte, miként lehet megtalálni az igazság 
szikráját, vagy ha talán nem is az igazságét, hát az értelmes, 
eredeti gondolatét, bármely műben vagy szövegben. Vállalt vagy 
ösztönös hegeliánusként – sajnos nem tudom, melyik volt valójában 
– mindenütt az emberi szellem, ráció kibontakozását kereste és a 
legtöbb esetben meg is találta, olyankor is, amikor más csak a sötétben 
tapogatózott. Emlékszem, hallgató koromban egyszer azon sajnálkozott, 
hogy egy gyakorlatilag teljesen elfelejtett 19. századi brit 
neohegeliánust, akinek a neve felmerült egy szemináriumon – talán 
valami Russell szöveg kapcsán – nem ismer eléggé.

Jimmy nemcsak a filozófiát, hanem a kultúrát általában szerette és 
művelte szenvedélyesen. Vagy féltucatnyi nyelvet ismert, beszélt és 
tanulmányozott nyelvészként, irodalmi és történelmi műveltsége is 
lenyűgöző volt. Nyugodtan állíthatjuk, kevés ember tudása vetekedett 
a világban az övével. Pályafutását költőként kezdte és életének 
utolsó éveit a szívéhez oly közel álló olasz kultúra, elsősorban 
Dante tanulmányozásával töltötte. De egészen ritka és egyedülálló 
szellemi tehetségét életének legnagyobb részében mégis a 
filozófiának szentelte.

Azt azonban nem mondhatjuk, hogy – leszámítva talán az olasz 
filozófiai hagyományt – ő lett volna ennek vagy annak a filozófiai 
témának vagy irányzatnak a legnagyobb hazai szakértője. Nem azért, 
mert ne lehetett volna, ha akar, hanem azért, mert végtelenül távol 
állt tőle a szűklátókörű szellemi kasztosodás. Nem volt harcos 
fenomenológus, se hermeneuta, se strukturalista vagy posztmodern; és nem, 
a szó szigorú értelmében nem volt analitikus filozófus sem.

A nyelv filozófiai szerepének megértése természetes módon tette 
számára érdekessé az analitikus hagyományt, amit sokunk tőle – az 
idősebb nemzedék szinte kizárólag tőle – tanult először az 
egyetemen. De Jimmytől tanulhattuk meg azt is, hogy az analitikus 
hagyomány jóval több mint nyelvfilozófia. Történelemfilozófiai 
munkáiban, ahogy a történelemfilozófiáról tartott óráin is, 
briliáns módon ötvözte a francia és olasz felvilágosodás vagy a 
német idealizmus klasszikusainak mély belátásait az analitikus 
hagyományból kölcsönzött szigorú, világos érvelési technikákkal. 
Azért nem volt semmilyen filozófiai irányzatnak vagy korszaknak a 
szakértője, mert mindegyikhez értett, és ami ennél is fontosabb, mindet 
értékelte.

Ennek a szellemi nyitottságnak, ami kétségkívül idegen korunk 
túlspecializált és ezért gyakorta érdektelenségbe fulladó tudományos 
gyakorlatától, egyik szembeötlő megnyilvánulása az általa írt 
recenziók, bírálatok sora volt. Nem számoltam össze, de gyanítom, 
nemigen van olyan magyar filozófus, aki több recenziót írt volna mások 
munkájáról, mint Jimmy. Fiatalon mindnyájan írunk vagy írtunk 
időnként recenziókat, ez mintegy része a szakmai szocializációnak. 
Aztán kiöregszünk belőle. De Jimmy saját művek alkotása mellett 
egész életén át írt bírálatokat, hol egyes munkákról, hol egész 
életművekről. Ily módon mások gondolkodása az ő életművének is 
integráns részévé válhatott. A végső motiváció azonban a szellemi 
kíváncsiság volt és a feltétlen nyitottság a gondolkodás minden 
terméke irányába. 

Így bár egyik iskolához sem tartozott, Jimmy igazi iskolateremtővé 
vált. Nem a szónak abban az absztrakt, nehezen megfogható, sokszor 
formális értelmében, amit a különböző akadémiai procedúrák során 
szokás a jelöltektől számonkérni. Hanem a szó legszorosabb, 
történelmi értelmében. Filozófusok nemzedékeit indította el a 
pályán, és sokan közölük neki köszönhetik, hogy aztán ott is 
maradhattak.

A mi nemzedékünk neki köszönheti, hogy a nyolcvanas években, amikor 
tanszékvezető lett az ELTE Bölcsészettudományi Karának 
filozófiatanszékén, már nem kellett a marxizmus-leninizmusra 
hivatkoznunk, ha bármely filozófiai témáról akartunk írni vagy 
beszélni, még akkor sem, ha hivatalosan a tanrend ezt követelte volna 
meg. Később, amikor a légkör váratlanul szabadabbá vált, alapvető 
szerepe volt az új tanrendek kidolgozásában és az egész magyar 
filozófiai kultúra szakmai átalakításában. Általában, Jimmynek mint 
kollegának, tanárnak és intézményvezetőnek meghatározó szerepe volt 
abban, hogy mára a magyar filozófia a nemzetközi filozófiai élet 
részévé vált. Nélküle ma nem lenne sem a filozófia oktatása, sem 
kutatása Magyarországon az, ami.

Jimmy nem titkolta, néhányunknak el is mondta, mi tette számára olyan 
különösen vonzóvá a filozófiát: az, hogy a filozófiában a 
gondolkodás szabad. Egész szakmai élete ezt a szabadságot testesítette 
meg, a gondolkodás szabadságát. Meggyőződése volt, hogy ezt a 
szabadságot csak egy dolog korlátozhatja, aminek viszont korlátoznia is 
kell, és ami nélkül nem létezhet szellemi szabadság: a racionalitás. A 
mi nemzedékünk jónéhány tagja tőle tanulta meg, hogy az észszerűség 
az egyetlen olyan szabály, amit filozófus nem hághat át. De a 
filozófiában minden, amit az ész megenged, szabad. Nincsenek dogmák, 
amikhez ragaszkodni kellene, nincsenek iskolák vagy irányzatok, amikhez 
hűségeskü köt.

Ez az észszerűségbe vetett töretlen meggyőződés segítette át élete 
nehéz pillanatain. Mert azt nem mondhatjuk, hogy ilyenek ne lettek volna. 
Életét családi tragédiák, közeli barátok korai elvesztése 
nehezítették; időnként a betegségek sem kímélték, még a 
pipázásról, egykori egyetemi óráinak elengedhetetlen rítusáról is le 
kellett mondania. Pályája kezdetét nem könnyítette meg a rendszer, 
amiben dolgoznia kellett, és végét sem aranyozta be a hivatalos 
politikává emelt tomboló irracionalitás, az értelmes közösségi 
gondolkodásra tett minden kísérlet tudatos aláaknázása.

Ami mégis kiemelte őt legtöbbünk közül, hogy bár nem volt szenvtelen 
és ezért az élet csapásaitól sokat szenvedett, és a rációt a 
mindennapokban és időnként a szakmai életben is felülíró emberi 
ostobaság miatt sokat bosszankodott, sohasem háborgott és sohasem volt 
megkeseredett. Mindig jó volt találkozni vele, látni és hallani, ahogyan 
a derű és a szellem kiapadhatatlan aktivitása árad belőle. 
Valahányszor találkoztunk, tudtuk, éreztük, hogy minden 
megpróbáltatás ellenére egy boldog embert látunk. Nehéz lesz 
hozzászokni a gondolathoz, hogy nincs már velünk.


-------------- next part --------------
An HTML attachment was scrubbed...
URL: <http://listbox.elte.hu/pipermail/mafla/attachments/20240206/d258ca43/attachment-0001.html>