[MaFLA] Tamás Gáspár Miklós 1948-2023

[laczkos at bibl.u-szeged.hu]

A Magyar Filozófiai Társaság megemlékezése
Tamás Gáspár Miklós
1948 - 2023

Tudtuk, hogy súlyos beteg; sejtettük, hogy nem sokáig lesz közöttünk.  
Amiről a szélesebb nyilvánosság csak most, tavaly októberi nagy  
podcast-interjújából szerezhetett tudomást, az szakmai körökben régóta  
ismertnek számított. Nem akartuk, hogy anélkül menjen el, hogy mi, a  
Társaság is elismerhettük volna a munkásságát. Tavalyelőtti, 2021-es  
nagydíjunknak, a nagyszabású pályákat elismerő Életműdíjnak ő volt a  
kitüntetettje. Az elismerést briliáns válaszban köszönte meg.  
Szellemes volt, mint mindig; ironikusan és önironikusan fogalmazott,  
ahogy megszoktuk tőle. Sziporkázó szereplése valahogy elfeledtette,  
amit láttunk: hogy borzasztóan lefogyott, hogy szörnyen rosszul néz  
ki. A covid különösen gonosz változatán éppen túl volt, azt  
remélhettük, hogy valamilyen csoda folytán az áttétes rákot is  
legyőzi. Hihetetlennek tűnt, amit négyszemközt mesélt, hogy az orvosa  
legutóbb azzal köszöntötte, hogy Kész csoda, hogy maga egyáltalán még  
él.
A megtestesült szabadság volt: szempontokra nem ügyelő,  
óvatoskodásokat elutasító, aggályokat figyelmen kívül hagyó, az  
egyrészt-másrészt érveléseket megtagadó szellem. Konzervatív  
korszakában, arszlánosan elegáns öltözékben is ugyanolyan nonkomform  
alaknak számított, mint a radikális marxizmus híveként, kötött  
pulóvert húzva. Életének ironikus fordulata, hogy a csendes magyar  
félforradalom áramában ő, az intézményektől zsigerileg irtózó  
személyiség is intézményes szerepekre kényszerült: parlamenti  
képviselő és akadémiai intézetigazgató lett. Mint a demokratikus  
ellenzék ismert alakja, nem tagadhatta meg, hogy az új liberális párt  
képviselője legyen; mint politikailag frekventált személyiség,  
védelmet nyújthatott az akkor éppen az akadémiai intézményrendszer  
részeként támadott filozófiai intézetnek. Kiválóan betöltötte mindkét  
szerepét. Parlamenti szerepléseivel a megelőző század nagy retorikus  
debattőrjeit idézte, az intézet élén toleráns-liberális vezetőnek  
mutatkozott. Mára már történelmi messzeségbe hullott a csendes magyar  
félforradalom, valószínűtlenül távolinak tűnik mindkét szerep és  
mindkét intézmény: nincsenek parlamenti viták, ahogy parlament is alig  
van, és nincs akadémiai intézményrendszer, ahogy az intézeti vezető  
erényei közé sem igen számít a toleráns liberalizmus.
Filozófus sem intézményes értelemben volt: a nyilvánosság előtt működő  
szabad értelmiségi esszéista szerepét alakította ki a maga számára.  
Teoretikusan mélyen átgondolt és gyakorlatilag csillámlóan betöltött  
szerep volt ez. Hogy tiszteletet parancsoló monográfiák, vaskos  
könyvek és terjedelmes értekezések helyett karcsú esszéket, rövid  
újságcikkeket és koncentrált blogbejegyzéseket ír? Zsigeri ellenségei  
kaján gyűlölettel, rajongó hívei - ne tessék tévedni, sokan vannak ők  
is - mentegetőzve emlegették ezt föl. Pedig a filozófiától éppen nem  
számít idegennek ez a műfajválasztás. A filozófia gazdag egyetemes  
történetétől sem, szerény magyar hagyományától sem. Az európai  
filozófia hagyománya nem csupán a tudományos Arisztotelésszel indul:  
az irodalmias Platónnal is. Az újkori modern filozófia pedig éppen nem  
egyetemi tanszékeken születik: szalonokban és társaságokban jelenik  
meg, röpiratok oldalain és lapok hasábjain formálódik ki. A szerény  
magyar hagyomány pedig? Benne sem lehet szembeállítani egymással a  
magas tudományt az alacsony irodalmias esszéisztikával és a még  
alacsonyabb újságírással. Sok előd mutatkozik itt is. Például az előző  
századforduló kiemelkedő intézményépítője, Alexander Bernát, akinek az  
életműve nem csupán a többszázra tehető, számon tartott  
tudományos-filozófiai munkájából áll: az azok árnyékában született  
többezernyi, elfeledett újságcikkéből is. Vagy a századelő zsenije, a  
fiatal Lukács, akinek szintéziskereső, reprezentatív filozófiájába  
éppúgy beletartozik a ,,tudományos" drámakönyv és a ,,szisztematikus"  
heidelbergi művészetfilozófiai kézirat, mint az ,,irodalmias"  
esszégyűjtemény és az ,,esszéisztikus" regényelmélet. Vagy, mondjuk, a  
két háború közötti korszakban Prohászka Lajos, aki nem csupán a maga  
korának szellemes bölcselője: éppenséggel legjelentősebb esszéistája  
is; fő műve, a vándort és a bujdosót szembeállító híres nagyesszé akár  
egy Adyba oltott Hegel munkája lehetne.
Hogy most búcsúzunk tőle, emlékeznünk kell rá: az európai bölcselet és  
a magyar filozófia fontos hagyományához kapcsolódik az ő munkássága is.
Csillámló személyiség volt, aki a személyes társalgásban mindig  
elragadott, írásaival viszont gyakran irritált.  Egyszerre volt  
mágikusan vonzó és diabolikusan taszító. Roppant korkritikai  
elemzéseiben nem csupán a maga igazában bizonyos gondolkodó szólalt  
meg: a nyilvánosságot mindig fölbolygatni remélő botrányhős meg a  
nézeteivel mindegyre egyedül maradó közszereplő is. Így lehetett  
egyszerre magabiztos, erőszakos és rezignált. Szenvedélyesen és mohón  
olvasott: mindig mindent tudnia kellett, kényszeresen követte a  
világháló legobskúrusabb regisztereit, folyamatosan figyelemmel  
kísérte a szellemi alvilág legfölháborítóbb aljasságait is.  
Megszállott vitázó volt, online közleményeinek kommentáradatába,  
kivételes gesztussal, gyakran maga is bekapcsolódott.
Már megérhette saját klasszicizálódását. Régen várt nagy gyűjteményes  
kötete - az elmúlt két évtizedben eredetileg angolul született,  
marxista politikafilozófiai tanulmányainak roppant válogatása -  
kivételes olvasói érdeklődést gerjesztett és szövevényes visszhangot  
keltett. Konferenciák díszelőadójának kérték föl, nézeteinek  
vitatására önálló konferenciákat szerveztek, életútinterjúkat  
készítettek vele. Ha munkássága klasszicizálódott is, ő maga nem vált  
klasszikussá mégsem. Nem tudott megöregedni, haláláig fiatal maradt:  
mindig fölforgató nézeteket hangoztató, folyamatosan lázadó fiatal.
Pár éve fogadalmat tett, hogy fölhagy a napi politikai események és  
folyamatok közvetlen reflexiójára vállalkozó publicisztikákkal. A  
,,puzsérok korában", mint emlegette, nincs helye az ő teoretikus  
munkálkodásának. Visszatért a filozófiához, megint terjedelmesebb  
esszékkel kezdett jelentkezni. Újraolvasta a nagy német idealistákat,  
a modernitás politikájának születésével foglalkozó, átfogó munkát  
tervezett, Társaságunk két évvel ezelőtt közgyűlésén elhangzott  
előadásában a cancel culture lucidus bírálatát adta. Fogadalmát  
azonban nem tudta következetesen megtartani: nem volt képes  
megtartóztatni magát, mégis-mégis, újra meg újra közéleti elemzéseket  
is közölt. Bizonyosak lehettünk benne: ha a minket körülvevő  
szürreális önkényuralom éppen különösen fölháborító intézkedést jelent  
be, csakhamar az ő megszólalása is olvasható lesz majd a Mércén, a  
444-en, a hvg.hu-n vagy az ÉS-ben.
Most pedig, íme, árván maradtunk, hűséges és lelkes olvasói.


Perecz László


------------------------------------------------------
SZTE Klebelsberg Konyvtar