[MaFLA] Bacsó Béla (1952-2024)

[Laczkó Sándor]

Bacsó Béla (1952-2024)
A Magyar Filozófiai Társaság megemlékezése

A magyar filozófiai életet, a Magyar Filozófiai Társaságot újabb 
tragikus veszteség érte. Március 16-án hosszan tartó, súlyos betegség 
után 71 éves korában elhunyt Bacsó Béla, az ELTE Esztétika tanszékének 
hajdani tanszékvezető egyetemi tanára, az MTA doktora, Széchenyi-díjas 
tudós-tanár, aki 2006-2010 között az MFT elnöke is volt. A már említett 
Széchenyi-díj mellett több rangos kitüntetéssel ismerték el kiemelkedő 
munkásságát, ezek közül külön is kiemelném a társaságunk 2020-ban 
odaítélt Életműdíját. Hosszú lenne felsorolni, hányféle társaságnak, 
bizottságnak volt valóban aktív tagja, vezetőségi tagja.
Az igen gazdag szakmai életút néhány állomását mindenképpen fontos 
legalább felvillantani. Az ELTE-n 1977-ben szerzett 
esztétika-magyar-népművelés szakon diplomát. A végzés után a Magyar 
Színházi Intézetben dolgozott, ahonnan politikai okokból elbocsátották 
(egyik aláírója volt a Charta 77-tel szolidáris magyar nyilatkozatnak). 
Évekig szabadfoglalkozású íróként tevékenykedhetett, majd a 90-es 
években került az ELTE Esztétika Tanszékére, amelynek 1997-től 
tanszékvezetője is volt. Közben 1995-97 között a JPTE Esztétika 
tanszékét is vezette. A szó nemes értelmében iskolateremtő professzor 
volt, amit nem csak az mutat, hogy több mint 20 doktorandusz hallgatónak 
volt a témavezetője, hanem az Esztétika Tanszék jelenlegi vezetőjének, 
Darida Veronikának a visszaemlékezése is, amelyben többek között azt 
emeli ki, hogy mennyire nyitott volt minden hallgatója számára, mennyire 
nyomon követte, segítette őket induló pályájukon. Ez a mindig őszinte 
emberség ugyanakkor elválaszthatatlan attól az elmélettől, kutatási 
területtől, nevezetesen a hermeneutikától, amely számára nem egyszerűen 
a megértés és értelmezés módszertana volt, hanem egzisztenciális 
értelemben is vezérfonal. Első önálló kötetében (A megértés művészete – 
a művészet megértése) is azt kérdezi: „Létezik-e emberibb feladat, mint 
meghallani a másik szavát, legyen az akár kimondott vagy leírt szó?” Egy 
másik tanulmánykötetében („Mert nem mi tudunk…”) a filozófia 
szükségessége kapcsán hangsúlyozza: „A gondolat, amely nem ural, nem 
elnyom, hanem engedelmeskedik, kiteszi magát annak, amitől a másik lét, 
a másik léte megütköztet, amitől képessé válik meghallani a másik 
szenvedésteli hangjait. A filozófia nem térhet ki ez elől.” Béla egész 
élete ezt a nem uralni akarást, a műalkotások értelmezésén keresztül is 
a bennük megszólaló másik ember hangjának meghallását példázza. Mint a 
hermeneutika, főként annak művészetelméleti-esztétikai hozadékának egyik 
legjelentősebb magyarországi meghonosítója, rendkívül sokat tett a 20. 
századi és kortárs nemzetközi esztétikai-filozófiai irodalom magyar 
nyelvű megjelentetéséért. Gondoljunk csak pl. az Athenaeum folyóirat 
hiánypótló köteteire, vagy a szintén általa szerkesztett Az esztétika 
vége – vagy se vége, se hossza, a Kép – Fenomén – Valóság vagy a Fenomén 
és mű című kötetekre, vagy fontos művek fordításaira (Vajda Mihállyal, 
Angyalosi Gergellyel, Kardos Andrással, Orosz Istvánnal közösen  
Heidegger: Lét és idő; önállóan Heidegger: A műalkotás eredete). 
Tizenkét tanulmánykötetében (hogy csak néhányat említsünk: Határpontok, 
1994.; A szó árnyéka – Paul Celan költészetéről, 1996; „Mert nem mi 
tudunk”, 1999; „Az eleven szép”, 2006; Az elmélet elmélete, 2009; Kép és 
szó, 2019; Esztétika és műértés, 2023.) szinte felmérhetetlen 
erudícióval, új horizontokat nyitva értelmezi újra a filozófia- és 
esztétikatörténet „klasszikusainak” (pl. Arisztotelész, Kant, Hegel, 
Schleiermacher, Heidegger) és persze a modern hermeneutika 
megalapozójának, Gadamernek bizonyos írásait. Ahogyan saját maga 
fogalmazta, „nem egy végső/rögzített nyelvbe foglalt értelem, hanem a 
megértendő/a dolog felőli meg-megújuló kikérdezettség” alapállása 
mozgatta ezeket, a szó eredeti értelmében vett esszéket, „kísérleteket”. 
A továbbgondolásra serkentő elméleti megfontolások mellett ezekben a 
kötetekben és különböző folyóiratokban legalább ilyen fontosak a 
konkrét, irodalmi és képzőművészeti alkotásokhoz kapcsolódó 
műértelmezései. Kortárs műveket (pl. Nádas, Eszterházy, Térey János) 
éppúgy invenciózusan elemez, mint a görög tragédiákat, Goya festészetét 
vagy Thomas Mannt. Ezekben az interpretációkban mindig érvényesül az 
elméletileg is hangoztatott elv, az intentio operis, a szöveg 
megfellebbezhetetlen elsőbbsége. A műalkotás esztétikailag és 
létvonatkozásait is tekintve „megütköztető és magával ragadó” jellegét 
állítják elénk írásai, hiszen a művészet – Gadamerrel szólva – Zuwachs 
an Sein, ’létben (létünkben) való gyarapodást’ jelent valamilyen, 
sokszor fel sem mérhető módon.
Az életmű néhány fontos állomásának, gondolatgazdagságának felvillantása 
után föltétlen szólnom kell Bacsó Béla emberi tartásáról, a kifejezés 
legmagasabb értelmében vett „népművelő” (mindenféle pejoratív 
mellékzönge nélkül, sokkal inkább a Bildung, képzés, művelődés 
értelmében). A Másikra való, mindenféle előítélet nélküli nyitottságot e 
sorok írója számára többek között azzal fejezte ki, ahogyan egy fiatal, 
számára akkor még ismeretlen főiskolai oktató kérésére önkéntelen 
természetességgel vállalta, hogy a hermeneutikáról az egri főiskola 
szakkollégiumában előadást tart. Az egy előadást azután még három 
követte hallgatói kérésre, láthatóan élvezve az egyébként nem esztétika- 
vagy filozófia szakos hallgatók és tanáruk fokozatosan kibomló 
érdeklődését. E felvillanyozó előadások jelentették számomra is a 
hermeneutika iránti elköteleződést.
Egy „jó emberrel” kapcsolatban, amilyen Béla volt, főleg a gyász 
megrendültségében, nehéz megfelelő jelzőket találni arra, hogy milyen is 
volt. Nagyvonalú, elegáns, másokon segítő, empatikus. Igen, remélhetőleg 
ezek is felidézik alakját, de nekem mindig is az igaz embert jelentette, 
aki akaratlanul is a schilleri morális szépet nyilvánította ki írásaiban 
és tevékeny életében. A bölcs szerint az igaz ember úgy éli meg minden 
óráját, mintha az lenne számára az utolsó. Bacsó Béla így élt, hiszen 
súlyos betegséggel küzdve is igyekezett terveit megvalósítani, s így 
legalább a Paul Klee-ről szóló könyvét sikerült befejeznie. Most már 
rajtunk áll, hogy a „dialógusban lenni” hermeneutikai alapelvét legalább 
a műveivel, írásaival kapcsolatban elevenen tartsuk, ugyanakkor nem 
elfeledkezve arról, amit Béla Kleist művészete kapcsán írt. „Mert nem mi 
tudunk, elsősorban egy bizonyos állapotunk az, ami tud” – olvassuk 
Kleistnél. Bacsó Béla reflexiója erre most különösen fájdalmasan 
hangzik: „…az emberi állapot nyelvi uralhatatlansága, az állapot 
megszüntethetetlen egzisztenciális többlete – amin persze éppannyira 
értjük a fel nem ismerésből fakadó, készülő tragédiát –, az elmondandó 
és a kimondható közti szakadék felszámolhatatlan.”
Nyugodjon békében!

Loboczky János