[Kepviselok] álom 08-28

[Ferenczi Attila]

...

Kimondottan kellemes, napsütötte idő járta be a domboldalt, ahova
letáboroztunk -friss, levegőtől dús késő nyári délután. Körülöttünk a
vágatlan fű suhogott, a fel-fel ébredő szél magával cibált egy épp
lehullott levelet; ahogy különös útját szememmel végigkísértem végignéztem
a leginkább megtépett csürhére emlékeztető HÖK-ös hadtesten, amint vezér
nélkül, bízva önszervező képességében próbálja csatarendbe állítani alig
30 fős seregét. A levél tekintetemet magával húzva egy újabb széllökéstől
magasabbra emelkedett, ahol a domboldalban megláttam a fehérkabátosok
tüzérégét a szemközti domb tetején alig párszáz méterre előttünk.

A csöndet, amelyben pár másodpercig elmélyedtem, és amelyben a körülöttem
lévő világ állóképnek tűnt csupán, a mellettem rohanók zaja törte meg.
Hajsza – ki fegyverrel, ki anélkül, mert a kiosztáskor nem jutott. A
hihetetlen tempót amelyet valójában diktáltunk, a csapat egy része nem
bírta, így leszakadoztak, de ekkor már senki nem foglalkozott azzal, hogy
továbbra is csatasorba maradjunk, váll-váll mellett. Az életünkért
futottunk. A sárgásan zöldellő fű, és a körülöttünk nyíló virágok gúnyos
ellentmondásban voltak a hamarosan véresre festődő valósággal. Ha a
fehérkabátosok hamarabb sütik el három a dombtetőn felállított
mozsárágyújukat, tizedelni fognak minket.

Kezemben egy fél maroknyi ezüstös, gömb alakú golyóval és puskaporral, a
másikban szuronyos puskával felfegyverkezve inamba szállt a bátorságom, és
a tömegből kiválva, rebellisként, elkezdtem a legközelebbi domb mögé
elfutni, de a többiek biztató szava mégiscsak a hadtest mellett tartott.
Remegő kézzel megtöltöm a puskámat, célzok, elsütöm. Nem talált. Pár
pillanat múlva a pattogó tűzharc elcsendesül, ahogy két csapat egymásba
olvad és elkezdi kaszabolni egymást. A szuronyok a húsokba hatolnak, a
sűrű tömeg közepén minden erőmet összeszedve koncentrálok hogy azonnal el
tudjak húzódni egy felém suhanó szablya elől. Vérmentes küzdelem, ahogy a
HÖK katonái irtják az ellenfelet, melyben néhány dezertőr is harcol
korábbi katonatársai ellen. Gyerekek gyilkolnak gyerekeket, mégis mintha
mindenki játéknak fogná fel, az éppen összecsukló fehérkabátosok még
rávigyorognak a világra, néhol egy nevetés is felharsan. Én is legalább
három fehérkabátossal végzek, azonban a szurony útját sehol nem kíséri
vér. Pedig a fényben csillogó fém mentén, sorsok, életek omlanak össze, a
mi kezünk által. A könyörtelen küzdelem néhány perc alatt elcsitul, ahogy
a fehérkabátos csapat közelharcban rövid idő alatt a vereség szélére
kerül.

Ahogy felfogjuk, hogy vége, mindenki megkönnyebbül. Bosi a zászlós a
kimerültségtől reszketve gubbaszt, Tomó és Bahama puskájukat támasztva,
Nóri a fűben ülve érdeklődő arccal szemlélik az ember halomból álló
művünket. A csapat ismét egy, közösen osztozunk a halállal átitatott
diadalmámorban. Kár hogy vége Bódvarákónak. Haza kell indulnunk a
vonattal. Egy utolsó, baráti ölelés mindenkivel, csak egyvalaki marad még
egy kicsivel tovább - Fecó a tábori orvos feladata, hogy a csata után
megtisztítsa a terepet, míg a többiek málháikkal már a pályaudvar felé
igyekeznek, a dombok közül kivezető sötét völgyön keresztül.





---
Atesz a Zen Buddhista